Fényén: Asztrológia “Út”keresőknek: “Nincs jó, nincs rossz; Te vagy ki e kétséget teremted”

Mivel az asztrológiát sokan a jóslással azonosítják a személyiségrajz mellett, itt az idő, hogy szóljak pár szót a jövendőmondással kapcsolatban.

Miért szeretnék tudni az emberek a jövőjüket?

Több csoport van, de a legáltalánosabb ok a remény, az elkövetkező  eseményekben való megváltásra. Ebből következik, hogy a legtöbben akkor folyamodnak jövendőmondóhoz, ha az életükben nehézség, gond, probléma ütötte fel a fejét. Úgy gondolják, hogy ha megtudják mi vár rájuk, lekerül róluk a nyomás. Itt jön az izgalom. Ha jót mondanak neki, megnyugszik és várja a beteljesülő vágyát. Ha rosszat, akkor vagy nem hiszi el, és megy a következő jóshoz, aki majd jót mond neki, vagy szorongva várja a nehézségek eljövetelét.

Ekkor még mindig mondhatnánk, hogy az első esetben a jóslás pozitív oldalát láthatjuk. Valóban így lenne?  Vegyünk egy klasszikus esetet. Leánykánk már elmúlt harminc, de csak nem találja az igazit. Elmegy a jövendőmondóhoz, hogy feltegye a nagy kérdést: “Mikor találom meg a nagy Ő-t?” Erre avatott szakértőnk a maga módszerével a fágyol mögé pillant és azt mondja: “Mire betöltöd a 35-öt veled lesz a vágyott férfi.” Erre a leányka megörül boldogan, megkönnyebbülve hagyja el a jós birodalmát. Legszívesebben előre pörgetné azt a pár hónapot vagy évet, de szerencsére ez még nem megy nekünk:-). Tovább éli hétköznapjait, megkönnyebbülve, minden férfiban a herceget látva várja annak betoppanását. Itt álljunk meg egy picit.

Mi a különbség a két lány között, aki elment a jósnőhöz és aki nem?

Aki elment, egyfajta jövővárásban él, igaz mentesül a napi szorongástól. Aki nem ment el, teherként éli meg létét, és a bizonytalanban létezve titkon ő is a herceget várja. A kérdésem az, melyik lány tanul többet?

Ha jósunk mellé nyúlt, nem kérdés, melyik lány hasal nagyobbat. Ha viszont bekövetkezik a találkozó, az mindekettő számára bekövetkezik, így időlegesen átléphetnek a boldogságnak nevezett állapotba. Ez egyikük az eddig eltelt idő alatt megkapta az esélyt a folyamatos önértékelésre és igazságkeresésre, hogy tovább fejlessze önismeretét, még ha ő azt fájdalmasan is élte meg, míg a másik lánytól ezt elvette a jós.

Az én látásmódom szerint az élet ettől visz minket előre. Ez olyan mintha valaki úgy menne át a vizsgán, hogy megmondják neki a válaszokat előre. Aztán, amikor az életben kell számot adni a tudásáról, értetlenül mered majd maga elé, hogy hát ő nem tudja ilyenkor mit kell tenni.

Szerencsére az ember úgy működik, hogy bármit mondanak neki, nem tudja függetleníteni magát a jelentől, pontosabban a közvetlen jövőtől, így hiába kap olyan információkat, ami 5 éves távlatban jelenik meg, az számára egy lehetséges út, ami inkább remény, mint valódi hit. Így aztán ugyanúgy szenved a jelenben.

Ebben a mi anyaghoz kötött dimenziónkban pontosan azért van idő, hogy megtapasztalhassuk az anyagi létezés minden formáját. Csak az idő múlásával vagyunk képesek felfogni az életünk örömeit, fájdalmait. Persze ki lehet lépni az idő korlátai közül, de akkor már az anyagi tapasztalásainkat is elveszítjük. Így aztán valamennyi jövővel kapcsolatos kérdésünk és illúziónk csak az ego szüntelen aggodalmának terméke, aki mindig a jövőben keresi a megváltást.

Nincs is erre szebb példa mint a 2012-es mizéria. Élnél te másként, ha holnap megtudnád, hogy elpusztul a világunk 12-ben? Először is nem hinnéd le, vagy ha mégis azt gondolnád, hogy te  majd megmenekülsz. Az ego imád ötletelni az eljövendőn, addig sem kell a jelen feladatával birkózni.

Amikor a Biblia azt mondja, óvakodjatok a csillagjósoktól, nem az asztrológiától félt, hanem azoktól az asztrológusoktól, akik jóslatokkal ragadják el tőletek a jelenben a megváltás lehetőségét.

Ezt a téma nem is lehetne aktuálisabb, most a tél közepén, mely évszak szimbolikusan a halált hordozza. Bár ha kinézünk az ablakon, a szimbólumok ismerete nélkül is látható, érezhető az elmúlás fagyos lehellete.

A legtöbb emberi fejben a halál fogalma egybe fonódik a visszafordíthatalan, megváltoztathatatlan véggel. A legfontosabb tény, hogy amikor ez a szó elhangzik, az embrek szívébe a félelem költözik. Kevés ember létezik, akinek ne remegne meg a lába és verné ki a víz, amikor meglegyinti a halál szele.

De mitől is fél? Hát az imént említett megváltoztathatatlan végtől. Jó jó, de ássunk kicsit mélyebbre, mi van akkor, ha meghalunk? Mitől félsz valójában? Fáj a halál? Van aki úgy költözik át a túloldalra, hogy nem is tud róla. De még ha fáj is, attól félünk? Ugye nem. Akkor mitől? Nézz magadba és gondolkodj kicsit, ne olvass tovább…

Na megvan? Ugye fogalmad sincs?:-) Csak azt érzed, hogy félsz. Ok, tegyük fel hogy most meghalsz, mi van akkor? Nem tudod, rendben. Akkor mitől is félsz? Nem tudod. Na itt a lényeg. Az ismeretlentől félsz. Ha tudnád, hogy azután Szíriuszon ébrednél egy óriás testében, és kezdődne a következő fejezet, nem félnél. Olyan lenne, mint egy újabb álom kezdete, amiből néha fel kell ébredni.

Nem véletlen, hogy aki már megtapasztalta a halál állapotát és visszatért, már nem fél többé, mert tudja mi lesz. Sőt van, aki várja, mert ennél, ami itt van, neki ott sokkal jobb volt. Neki, nem neked. Te még csak elgondolod, ő már tudja, mert átélte.

Nézzük egy másik oldalról ezt a félelmet. Nem tudod mi van odaát, jogos az érzés, de ekkor megkérdezem: amikor az életedet félted, mitől félsz, mit veszthetsz? Az életedet? Mi az? A tested? Az emlékeid?

Miért van az, hogy az emberek annyira ragaszkodnak e léthez, legyen az bármilyen nyomorult? Hihetetlen milyen helyzetben lévő emberek küzdenek az életben maradásért, mikor sokkal könnyebb volna átengedni magukat a halál megnyugtató ölelésének. Képesek karok és lábak nélkül leélni életet, végtelen szegénységben, nélkülözésben, de még súlyos betegségben szenvedő is mint utolsó szalma szálba kapaszkodik mindenbe, ami reményt adhat. Miért?

Ha nem így lenne, az emberi faj, már nem létezne. Jó, de miért van így? Mert az anyag szintjén a lélek “kódolta” az egonkba a túlélés vágyát. Az élet élni akar, bármi áron. Utat tőr, nem nem ismer meghátrálást, mert ez a természete. Ez a kód ég az emberbe születésekor, és bizosítja, hogy addig legyen e viágban, amíg feltétlen szükséges. Ez még akkor is igaz, ha valaki hisz a reinkarnációban. Amíg az egod ural, az élni vágyás az elsődleges parancs.

Ezt a parancsot csak két dolog képes felül írni, ami valahol egy. Ezek pedig a hit és a szeretet. Most nem a fanatista hitről beszélek, aki a hit nevében robbanta fel magát, másokkal együtt. Az egy másik tészta. Arra gondolok, amikor azt mondod én ezt teszem mert ezt látom helyesnek, és életem Isten, Allah, Sors stb. kezébe helyezem. Ha meg kell halnom, az az ő akarata.

A szeretet nem hiszem, hogy sok magyarázatra szorul. Sok szülő áldozná életét habozás nélkül gyermekéért. Így működik a szerelem is sokszor. Ezek az érzések maguk mögé lökik a jajveszékelő, rettegő egot és azt adják, ami számukra a legértékesebb; az életüket. Ez az önfeláldozás legmagasabb megélése. Amikor az ön, az egó kerül az oltárra.

Népszerű ezoterikus körökben, hogy “Halál? Ugyan már, az csak egy kapu, legalább mehetek a tutiba ebből a szenvedéstől” aztán, amikor valóban zörget a kaszás, akkor tíz körömmel kapszkodik abba a bizonyos kolncba.

Az ego már csak így működig; remekül elfantáziál mindenről, amikor aztán valós helyzetbe kerül rátenyerel a pánik gombra, és beindul az “egot óvjuk meg bármi áron” program.

Az életünkben napi szinten találkozunk a halállal, amikor valamit elvesztünk, amit a magunkénak gondoltunk. Lehet az a pénztárca, a kedvesünk, a büszkeségünk, vágyunk tárgya, vagy a bal vesénk. Ezek a kis halálok, amik szoktatnak a nagyhoz. Bár jobb szó, hogy tanítanak a nagyot elfogadni. Ezért tartja az ősi bölcseség, hogy “Az élet titka a halál előtt meghalni”

A halálról azt mondják, valóban felszabadít, mert az evilági kötődésink, melyek az anyaghoz láncolnak, és melyek a szenvedésinket okozzák, alszakadnak. Ezért sem gondolom, hogy az igazi nehézfiúkat halálbüntetéssel kellene jutalmazni, mikor így annyi szenvedéstől fosztjuk meg őket, valamint elvesszük tőlük a megtérés esélyét.

Itt árulom az én receptemet, amikor a veszteség közelít. Megkérdezem magamtól: “Mondd csak, mit veszthetsz?“ Erre sosem tudok olyan választ adni, amiről ne ismerném fel, hogy csak az ego pánikgombja aktivizálódott. Ehhez persze ismerni kell kicsit az ego működését, de érdemes kipróbálni.

Amíg el nem érjük a halhatatlanságot, azaz képessé nem válunk az örök emlékezésre, a halál fogalmához félelem és fájdalom fog társulni.

“Elvi kérdés” hangoztatjuk, amikor valami olyan dolgot teszünk, ami bár nem szolgálja az aktuális érdekeinket, kényelmünket, és sok plusz energiakiadással járhat, de hát az elveink betartása nem engedi, hogy egyébként könnyebbnek látszó utat válasszuk.

A napokban egy olyan esemény történt, ami számora mai napig megválaszolhatatlan, ha elvi kérdésként vizsgáljuk az esetet. Ez pedig nem más, mint az ORTT és a két radió állomás erőszakos, minden szabályt felrúgó “államosítása”. Azon belül is a Danubius reggeli műsora a Pirítós három fiának az új rádióhoz pártolása. Tegyük fel, hogy legnagyobb multú srác a Rákóczi Feri azt mondja, hogy hiába venné az új radió őket át, ő elvből nem áll át egy ilyen mocskos húzással támasztott adóhoz. Rendben. Ezzel lemond az egyik legnagyobb szenvedélyéről és munkájáról. Ha még képes is lenne erre elvei miatt, ott van, hogy ezzel a másik két embert is elleheteleníti. Plusz pármillió embert megfoszt a reggeli szórakozásától. No ilyenkor mi van? Egy elvvel kevesebb? Vagy feláldozom az elveimet a közért? Jól hangzik mi? Van helyes út?

Mondok másikat. Emberünk utálja az embereket kizsákmányoló, és tönkretevő gyógyszeripari gépezetet, de, amikor munkáját veszti csak egy gyógyszeripari cég titkárságán kap állást. Otthon éhes szájak. Na mi legyen? Elvek, vagy megélhetés?

Harmadik. Hölgy ismerősömnek elve, hogy a férfi kezdeményezzen. Ülünk egy kávézóban, amikor meglát egy nagyon helyes srácot, és majd kiugrik a bőréből, hogy megismerje, de hát a srác nem veszi észre, annyira leköti a társasága. Most menjen vagy ne? Elszalasztja a nagy Őt, mert elvi kérdés?

Még sorolhatnám az élet legkülönbözőbb területeiről az hasonló dilemmákat, és ahogy ezen gondolkodom, mindig ugyan oda jukadok ki. A legtöbben nem tudják, mik a valós elvek, miből lehet, és kell(ene) tényleg elvi kérdést csinálni. Nem vagyok vallásos ember, de idemásolhatnám a 10 parancsolatot, mert azok, mind ilyenek. Az, hogy ne kívánd felebarátod házastársát, joggal lehet elvi kérdés, mégis sokaknak ez nem akadály. Mondjuk a ne lopjjal tudnék vitázni, amikor mondjuk 4 napja nem ettem, és nincs más út…igaz az írás azt is mondja, hogy kérni kell és megadatik…Na de ne bonyolodjunk teológiai okfejtésekbe, már csak azért se, mert nem értek hozzá. A lényeg, hogy a legtöbb elvi kérdésünk az ego teremtménye, és nem a szívé. Azt gondolom, hogy igaz elvi kérdéssé csak olyat szabadna tenni, ami valós, azaz az szív szavával szóló morális érték.

Arra, hogy ne ölj, mindannyian azt mondjuk persze nem ölünk. Biztos vagy benne, hogy sosem ölnél? Önvédelem, mikor az életedre törnek? Ugye mindenre van kibúvó, még a legsúlyosabb morális értékek is képezhezik kivétel tárgyát. Akkor nincs is abszolut erkölcsi érték, amire azt mondod sosem szegnéd meg? Ugye milyen érdekes az ember? Ilyenek vagyunk, mert nincs hitünk. Azt gondoljuk, ha nem lopnánk éhen halnánk, ha nem ölnénk, megölnének stb. Erről egyébként megintcsak Jézus jut az eszembe. Ő noha akármikor kereket oldhatott volna, nem tette, mert hitte, hogy ő erre született. Mi nem tudjuk mire születtünk, és azt gondoljuk olyan is történhet velünk, amivel nincs dolgunk.

Valójában sosincs mit vesztenünk, csak az egonkat, ami ugyis elvész, ha itt az ideje, de se előbb sem később.

Jó ha vannak elveink, de ilyenkor mindig gondold át milyen erős alapokon nyugszik, és valós érték miatt áldozol e. Én ugyanis úgy vélem, az elvek azok, ami miatt ember tud lenni az ember.

Szerintem már sokan tapasztaltátok, de most kicsit mélyebben járnám körül, miként akadályozza a tovább lépést a fejünkben felhalmozott tudás.

Magamon vettem észre kb. két évvel ezelőtt először ezt a tényt, amikor emberekkel beszélgettem az élet dolgairól, illetve elvontabb, spirituálinak mondott eszmefuttatásokról társalogtunk. Ekkorra már alaposan benne csücsültem az asztrológia nekem tanított dogmáiban, és a tanítóm szempontjait is sajátomként kezeltem. Persze erről nem tudtam, azt éreztem ez így természetes, ez én vagyok.

Aztán jött a nagy áttörés, darabjaira hullott az addig bitonságot nyújtó kristály palotám. Ezt az áttörést egy könyv váltotta ki, és pár ember, akiknek hála eddig eljuthattam. Azóta újra építettem a palotát, most már nagyobbat és fából készült. Most ebben élek, és azt gondolom tudom mi a tuti. Van egy világképem és azt gondolom ez a jó. Meddig? Nem tudhatom, egyszer csak jön a tűzvész.

Ennyi költői kép után lássuk a nyers tényeket. Az ember minnél nagyobb tudásnak van birtokában, annál kevésbé képes befogadni új elveket, gondolatokat, egyre nehezebben nyit másik irányba, hiszen a saját tudása, elképzelései rabja. A legszebb példa erre az orvostudomány. Egyre hihetelenebb dolgokra képesek az emberi testtel. A géntechnikával lassan azt gondolják mindent meg lehet oldani, és semmi nem állhat a tudomány útjába. A klónozásról nem is beszélve. Mindeközben olyan messze távolodnak a lélektől, amennyire csak lehet. Állj le egy orvossal (tisztelet a kivételnek) beszélgetni a lélek halhatalanságáról, vagy a szellem hatalmáról. Szélmalomharc. Nem mintha őt meg kellene győzni, de arra sincs remény, hogy legalább megnézze szemellenző nélkül a másik oldalt. Retteg ugyanis, hogy ha kiderül, eddigi tudása teljesen hamis alapokra épült, kártyavárként omlik össze az ego termetette biztonság illúziója. Ennek természetesen nincs tudatában.

Az a legfélelmetesebb az egészben, hogy minnél nagyobb a tudás, annál kevésbé képes a megújulásra, a szempontja megváltoztatására. Ez olyan, mint az általam épített kristály palota. Látszólag erős alkotmány, ám a megfelelő helyre mért csapás és mentem apró darabokra húllik. Igen ám, de ezzel egyidőben épül a következő vár, mert e nélkül az ego képtelen létezni, ezért most már fából építi, szilárdabbat és nagyobbat, mint előtte. Ez a vár már jóval nagyobb tudás fedezékét személyesíti meg, ami még kevésbé képes az új befogadására. Ha ez is hamuvá válik jön a kő, majd a vasbeton kastély, és ki tudja hol a vége. A legvége viszont mindig ugyan az. Rájön nincs szükség várra, mert a mindenség az ő otthona, és ezzel egyidőben az ego is megfakul és elveszti hatalmát feletted.

Valahogy in gondolkodom én a tudásról az én kis fa kastélyomban, de várjunk csak, mi ez a füst szag…?

Ez egy kellően lerágott csont ahhoz, hogy már senki ne tudja, mi volt azon a csonton annak előtte. Ezért gondoltam, hogy írok pár sort, ahogyan én látom e kérdést.

Hogy lehet e cél a megvilágosodás, csak költői kérdés volt, hogy ide tereljem a figyelmet. A válaszom egyértelmű NEM. Hogyan is lehetne valami cél, amiről nem tudjuk mi, és hol van. Ez olyan mintha célul tűzném ki egy bizonyos „lucus major” bogár begyűjtését, amiről nem tudom, hogyan néz ki, és hol lelhető fel. A végén meg kiderül ráadásul, hogy nem is bogár, hanem madár. A megvilágosodott állapot keresése is valami ilyesmi.

Persze, most erre mondhatja a kedves jól tájékozott „ezobúvár”, hogy ő tudja mi az a megvilágosodás, és hogy hogyan lehet elérni. Én ezt el is hiszem neki, és sok szerencsét kívánok a bogár felkutatásában.

Hozzáteszem, elképzelésem nekem is van mi is lehet az, de pont azért gondolom, hogy nem lehet cél.

Poláris világunkban, semmiben nem tudunk úgy benne lenni, hogy ne jó, vagy rossz fogalmát rendeljük hozzá. Ez annyira lényünk része, hogy nem is tudunk mások lenni, hiszen anyagból vagyunk. Ebből következik az is, hogy anyagiként nem tudunk nem anyagi energiákkal azonosulni, márpedig a megvilágosodás valami ilyesmi állapot.

Már maga a törekvés szándéka, akadályozza meg a cél elérését, hiszen az ego tud csak törekedni, akinek a legkevesebb fogalma van a megvilágosodás lényegéről, sőt az saját halálát jelenti. Ő pedig nem akar meghalni, kerül, amibe kerül. Így aztán a kígyó saját farkába harap, minek eredményeként csak győzzünk kitalálni abból a sűrű erdőből, amibe vezetett minket a kis furmányos.

A másik mókás tény, hogy ha el is ér a fény, nem fogod megtudni, hogy ott vagy, mert menten eltűnik a viszonyítási alap. Vagy ha rájössz, azonnal kiesel ebből az állapotból.

Láthatóan egyetlen dologra törekedhetsz a megvilágosodást illetően, hogy ne törekedj, igaz, már az is törekvés :-)). Jól kitalálták mi? Ezek csak megtörténnek, ezért a legjobb amit tehetsz, hogy hagyod, hogy megtörténjen, miközben éled az életed.