Fényén: Asztrológia “Út”keresőknek: “Nincs jó, nincs rossz; Te vagy ki e kétséget teremted”

Ennek az írásomnak apropója egy táborélmény a „Csend-tábor”. Csak röviden: e tábor lényege, a befelé figyelés gyakorlása. Kezdőknél ennek leghatékonyabb módja az, ha minden olyan ingert, ami kifelé fordítaná a figyelmet, el kell venni. Lényegében 8×24 órán keresztül minden kommunikációs forma és figyelemelterelő tevékenység „tiltott”. Nincs: beszéd, telefon, számítógép, játék, olvasás stb. Nem tudni mennyi az idő, de még a másik emberrel való szemkontaktust is kerülni kell.

Nem magáról a táborról szeretnék beszélni, hanem arról, a pár gondolatról, ami éppen ez idő alatt ötlött fel bennem.

Minden ember úgy működik, hogy van az egoja, ami abban segíti, hogy itt az anyagi világban életben maradhasson, és tapasztalatokat szerezzen. Van azonban minden emberben egy olyan mögöttes Én, vagy valódi Én, akiről legtöbben nem tudunk, és aki örök. Az ego a testtel együtt elmúlik, ám az az Én tovább létezik, és mihelyst megszabadult aktuális porhüvelyétől, a tapasztaltak feldolgozása után, újabb létezési formát keres. A gyakorlat azokat hívja megvilágosodott embereknek, akik még a földi pályájuk idején képesek állandó kapcsolatot fent tartani ezzel az énnel, az ego zavaró tevékenysége ellenére.

Eddigi ismereteim, és tapasztalataim eredményeként véleményem szerint két út létezik ezen állapot megtapasztalásához.

Az egyik (amit e tábor is igyekezett megmutatni) a figyelem útja. Ez fájdalommentes(ebb) út.

Ehhez hatalmas kitartás, és annál is több türelem kell. Hasonló érzés, mint figyelni a fű növését. A lényege, hogy a figyelmedet időről időre befelé irányítod, azaz figyeled az érzéseidet, gondolataidat. Nem véletlen a figyelem az egyetlen jó szó, mert ebben benne van, hogy nem minősítem, csak figyelem. Ez nagyon fontos, és egyben rendkívül nehéz. Az emberi agy (ego) ugyanis az összehasonlításra van hangolva, jó és rossz értelmében.

Ez a belső figyelem lehetővé teszi az automatizmusok megállítását, megértését, majd elengedését. Amikor például dühös vagy, megfigyeled, mit érzel, amit akarsz mondani, tenni, miért akard stb. Igyekezni kell minél többet a jelenben élni (jelen lenni), azaz nem szomorkodni, bosszankodni a múlton, és izgulni, félni a jövőtől. Ezeket is megfigyelni, ugyanis ha így teszel, az mindjárt a jelenbe ránt vissza.

A másik út, amit a legtöbben választunk, a fájdalom útja. Az imént említett automatizmusaink, és a múltba-jelenbe való menekülés elkerülhetetlenül hajszol minket, hogy átéljük újra és újra a fájdalom érzését. Amikor aggódunk, veszteség ér, becsapnak, nem szeretjük magunkat, megfosztanak vágyainktól stb. mind-mind fájdalmat generálnak. Amikor valamelyik fájdalmunk (lehet fizikai is) túllépi azt a küszöböt, amit az ego elviselni képes, az félreáll, és akkor ott marad Igaz Valónk. Arra az időre teljesen másként látjuk a dolgokat, és mondják sokan, akik ezt rövid időre is, de átélték, hogy kívülről látták magukat, a maguk kisszerűségét, és teljesen átértékelték az életüket.

A lelki fájdalom egy adott fokán előfordul, hogy már nem is tér vissza az ego, és megadatik a földi boldogság.

A figyelem útja a mai társadalomban szinte elképzelhetetlen. Annyi inger ér minket, és olyan nyomás alatt vagyunk, hogy szinte reménytelen napi szinten gyakorolni a befelé figyelést. Mégsem lehetetlen! Igaz ez is komoly áldozatot és állhatatosságot igények, de napi fél óra elmélyülés, rendszerezés sokat lendíthet a folyamaton. Valamint, ha szokásunkká tesszük a figyelmet, mindenben, amit csinálunk, vagy, amit érzünk, gondolunk.

Minél többen indulunk el a tudatosodás útján, annál harmonikusabb lesz az életünk, és tesszük szebbé a Világot. Igen, csak egy csepp vagy a tengerben, de pont ezért te vagy maga a tenger is!

Ismét egy kedves olvasóm sorai ihlettek, hogy megírjam, ami már régen megfogalmazódott bennem, és úgy látszik itt az idő, hogy megírjam. E témáról már rengeteg bölcsesség született, én mégis megpróbálkozom a saját nézőponttal, ami remélhetőleg pont ezért kicsit más lesz.

Többször előfordult már az életmben, hogy elmúlt egy esemény, vagy kilépett egy ember az életemből, és visszagondolva úgy érezem nem tettem meg mindent, és egyáltalán nem voltam akkor eléggé Jelen, hogy maradéktalanul, hiányérzet nélkül tudjak visszagondolni. Ilyenkor azon merengek, mit csináltam volna másként, hogy teljesebb legyen az szakasz az életmeben azzal az emberrel, vagy abból az eseményből, hogy tudtam volna többet kihozni. Ismerős ez Neked?

Klasszikus, amikor meghal váratlanul egy számodra fontos személy, és akkor jössz rá, hogy mennyi mindent nem tudtál vele megosztani, miket mondtál volna, és tettél volna vele, érte.

Miért van az, hogy amikor benne vagyunk egy helyzetben, nem tudjuk magunkat maradéktalanul átadni, annak szépségeinek? Miért nem tudjuk tudatosan élvezni a pillanatot?

Oldalakat írhatnék a pillanat hatalmáról és csodájáról, de ezt nálam sokkal tapasztaltabb és hitlesebb emberek már megtették. Én inkább arra irányítom a reflketort fényét, hogy mi a csuda történik akkor, amikor azon ritka pillanatokba létezünk, ami jó. Természetesen most is az ego az, akire újjal lehet mutogatni. Ahogy Tolle fogalmaz, az elme az, aki nem hagyja, hogy a pillanatot élvezhessük. Az ugyanis úgy működik, hogy állandóan a problémákra fókuszál, és nem arra, ami éppen akkor jó, vagy örömet okoz. Ha szeretkezel, akkor: lesz e vagy nehogy gyermek legye; jó e neki vagy én elég jó vagyok e; a Jóska vagy a Zsóka ezt jobban csinálta stb. Nem pedig így: mennyire szépek a keblei, vagy milyen érzéki az érintése, milyen szenvedélyesen csókol, és így tovább. Ez sem fekete vagy fehér, tehát a negatív gondolatok között ott vannak a pozitív megélések, de az így megjelenő kettősség már elvág a teljesség maradéktalan megélésétől, hogy valóban fel tudj oldódni a pillanat gyönyörében. A megoldás itt sem a negatív gondolatok hessegetése, hanem az energetizálókra való koncentrálás. Ez utóbbi automatikusan kiszorít minden félelmet, aggodalmat.

Elvben ilyen egyszerű:-).

Ha ez nem sikerül, nem probléma egyáltalán. A fontos, hogy legyen a mindenapok része e gondolat futtatása a fejünkben: mi benne a szép?! Állítólag a legnyomorultabb helyzetekben is meg lehet találni a szépet. A Sorstalanság többek közt ezért érdemelt Nobel díjat, ott ezt mutatták be (többek közt).

Közelítsünk egy másik oldalról. Ha elfogadjuk azt, hogy duális világban élünk, és mindennek megvan az ellentéte, és minden jóban van rossz is, akkor ez fordítva is igaz. Nem létezhet olyan rossz, amiben nicsen jó. A kérdés egyedül az, hogy megleljük e azt a pozitívumot. Ahhoz, hogy ezt megtaláljuk egészen más oldalról kell közelítenünk, és minden korábbi értékrendet és elvárást újra kell értékelni. Egy teljesen kietlen tájban ne keressük az élet szépségeit, mert nem lesz, mert nincs. Ott a halál szépségét kell felfedezni. Igen, annak is van! Ehhez kell a séma váltás a fejünkben (lelkünkben). A szadista emberek például ezt látják; a szenvedésben a gyönyört. Persze lehet mondani, hogy ők deviánsak, és torzult lelkek, de nem ez itt a lényeg. Ők képesek látni a szenvedésben a szépet, noha a maguk korlátolt léte okán empátiát nem érzenek, ezért lesz belőle kegyetlenség a mi szemszögünkből.

A “Sorstalanságra” visszautalva, azok az emberek, akik hosszú ideig élnek kifejezetten nehéz körülmények között, így élehtik át a boldogság érzésést, csak attól, hogy a Nap rájuk sütött, vagy a szél megcirógatta izzadt testüket. Vagy pusztán attól, hogy egy madarat figyelhetnek a gerendán amint tollászkodik.

Tudom milyen nehéz mindenben a jót látni, de én pesszimista révén elmondhatom, hogy ez az egytlen út. Nincs ember, akivel csak jó dolgok történnek, kivéve azt, aki csak azt veszi észre.

Az érem másik oldala a kiszolgáltatottság, közösség analógiáin keresztül a legkönnyebben megérthető.

Előbbi részből kihagytam, de a ide most nagyon jól kapcsolódik a függetlenség egyedi és globális szintjén is a legmeghatározóbb momentuma, ez pedig az elektromosság. Ennek köszönhetjük föggetlenedésünket a természettől, az időjárástól, a napszakoktól a távolságtól stb. Egyén szintjén a klasszik a mobil telefon és a számítógép. Azt gondolom a Napnál is fényesebben tűnik elő a függetlenség szeretett oldalát beárnyékoló kiszolgátatosság. Tegyük fel, hogy holnaptól eltűnnek a mobilok és egyéb telefonok. Pillanatok alatt omlana össze a nemzetek gazdasága, ezzel minden egyéb. Ennek szemléltetésére csak egy igen egyszerű példát hozok. A munkahelyemen egy időre elment a informatikai hálózat. Két perc múlva mindenki a folyoson lézengett, beszélgetett, mert nem tudtak tovább dolgozni, ilyen szinten a számítógépre épült az életünk.

Mondhatnám mindjárt a legnagyobb szélsőséget az elktromos áram megszünését. Az egy dolog hogy pár hónap alatt milliók halnának éhen, szomjan. Sok háztartásban egy konzervet nem tudnának kinyitni, mert már az is elektromos.

Jöjjön a következő klasszik analógia, a hajléktalanság. Nem tudom hányan gondoltak már bele, de a legnagyobb függetlenség. Nem kell dolgozni járni, számlákat fizetni, ada mész, és akkor, amikor akarsz, stb. Ezzel egyidőben hihetetlen kiszolgáltatottság: ha kapsz eszel, ha nem éhezel, a télről nem is beszélve.

Lássuk korunk egyik kedvencét, a singly-séget. Persze itt is a függetlenség a mozgató erő először, ám az idő múlásával ők lesznek a legkiszolgáltatottabbak. Család nélkül magányosan öregszenek meg, és senkire nem számíthatnak, mert a feltétel nélküli érzelmi kötődést lényegében csak a családod adhatja meg.

Tipikus példa a repülő, ami most eléggé akuális jelenség, mondanivalóm igazolására. E jármű az egyik legerősebb vízöntői analógia, ami a távolságoktól való függetlenedést hozza. Alig egy hétig volt zár (csak) Európa légterein és gazdasági csőd fenyegetett. Illetve ennél is szemléletesebb a tény, hogy amint felszállsz, az életedet egy darab vasra bízod, amire semmilyen befolyással nem vagy. Kell ennél nagyobb kiszolgáltatottság? Zárójelben jegyzem meg a hozzá értők számára, hogy ez vukán okozta malőr és a lengyel elnöki gép katasztrófája is a jelenleg aktív Uránusz - Szaturnusz szembenállás idejére estek.

Annyira az elektronikára bíztuk az életünket, és személyes kapcsolatnak éljük azt meg. Ha eltűnne a telefon és az internet az életünkből sok “ismerősünkkel” örökre elvesztenénk a kapcsolatot, mert mondjuk még a címét sem tudjuk, csak az email címét.

A közösség az egyik legerősebb vízöntő analógia, ami véleményem szerint megoldás lehet a már-már kórossá váló függetlenedési vágyra.

Az embrek azért keresik a közösségeket, mert ez az egyetlen módja a valahova tartozás és a függetlenség egyszerre megélésének. A szimbólum jelen van már szinte mindehol: közösségi portálok tucatjai, faji és nemztei alapon alakuló csoportok, szenvedélybetegségekkel küzdők közössége, azonos tudományt vagy elvet vallók közössége stb. Még az EU is hasonló akar lenni. Mindenki egyedül, de mégis szövetségben.

A közösség igaz megélése éppen az egyéniségen alapul. Ha minden ember az tenné, amihez ért, és szeret csinálni, de azt mind a másik emberért, a menny a földre szállna. A titka az, hogy megmaradna az ego szabadsága, azaz szabadon tehetnéd amit szeretsz, ha azt másért teszed. Tudom ez utópiának hangzik, de csak azért, mert nem ismerjük a másikért örömét, ami nem az elváráson (köszönet), hanem önmagunk boldogságán alapul, hiszen magamért teszem azt, ami a másikat szolgálja.

Akár a csillagjegyek emberi vonatkozásában, a vizöntő kor jellemzőiben is megvan a két véglet. Rajtunk múlik, hogy oldalt erősítjük magunkban. Mint ahogy a mottóm is modja, egyik oldal sem jobb-rosszabb a másiknál. A végső cél úgyis csak egységben megélhető, hiszen egyik nem létezhet a másik nélkül. Egyedlül az ego az, aki úgy gondolja, hogy a szabadság egyenlő a korlátok ledöntésével, mikozben nem veszi észre, hogy ezzel éppen a legnagyobb kiszolgáltatottság felé robog. Vagy így, vagy úgy, ez a kor is elmúlik, és én hiszem, hogy ha valamikor most van itt a lehetőség, hogy a eszme és a szellem szabad áramlásának hála egyre többen ismerjék fel a Sors törvényeit, Isten akaratát, és lelnek rá belső Én-jük örökkön élő békéjére.

Egyik kedves olvasóm Viktória, kérdezte tőlem, mi a véleményem a jelenlegi korszakról, amit sokan a vízöntő korszakának tulajdonítanak. Ez egy nagyon okos felvetés, amiről nem is tudom miért nem írtam eddig. Hát íme!

Naprendszerünk, akár Földünk ugyan úgy járja periódikus “köreit” a 12 állatövi jegy mentén. Azzal a különbséggel, hogy jóval lassabban teszi ezt, mely párezer év alatt a Földön az adott korszak energiái testesülnek meg. Ez a vándorlás a zodiákus irányával ellentétesen zajlik, azaz a halak korszakot váltja most a vízöntő. Ahhoz, hogy ennek miben létét a legteljesebben át tudjuk látni, a vízöntő analógiát kell éreznünk, ismernünk. Pár példán keresztül megpróbálom átvilágítani e korszak lényegét.

Lássuk talán a legfontosabb ellentétpárt mely jellemzi ezt a jegyet, és mai világunk vezérfonala: függetlenség, kiszolgáltatottság. Függetlenség az egyén szintjén és globálisan. Az utóbbi esetre rengeteg példa mutatkozik, úgy mint a Szojvetunió darabokra hullása, Csehszlovákia ketté szakadása, Jugoszlávia felbomlása. Minden nép autonomiára törekszik. Nemrég azt hallottam, hogy még a székelyek is ilyenen törik a fejüket, aminek persze sok realitása nincs, de ott van a csíra.

Az egyén szintjén hasonló folyamat zajlik. Felbomlottak a nagy, több generációs családok, és mindenki maga igyekszik boldogulni. Sőt már párkapcsolaton belül is sokan függetlenséget kívánnak meg maguknak. Ez az oka annak is, hogy egyre több az együttélés, a házasság nélküli gyermekvállalás, illetve a válások sosem látott száma.

Ez megint nem jó-rossz kérdése. Az, hogy ezeket az energiákat mi így képezzük le, az a mi dolgunk. Kétségtelen tény, hogy a legtöbben elítélik és kétségbeesve szemlélik a régi tradíciók széthullását. Az mennyire volt jó, megint oldalakat lehetne megtölteni, amikor vagyoni és társadalmi okokból , már a bölcsőben kinézték a férjet, feleséget, és nem volt kérdés, hogy ki kit szeret. Napjainkat egy aktívabb energia itatja át, ami a szellemiség erősödését segíti, ezzel persze az egot erősíti, egyben tudatosodásra sarkall! Az a tudás amit párszáz éve titkos tanként kezelve pár szerzetes örzött élete árán is, ma egy kattintással letölthető a netről, vagy egy hétvégi tanfolyam a lábad elé teszik.

A függetlenedés elvéből sarjadó másik egomegnyilatkozási forma a vágy a különbözőségre, egyediségre, különlegességre, elkülöníthetőségre. Ennek tipikus megvalósulási formája a tetoválás, a testékszerek, a lila haj, a műköröm stb. Ezek legtöbbje nem az adott ember valós lényének önkifejezését szolgálja. A miért kérdésekre és azt a választ szoktam kapni, hogy “mert tetszik”. Még el is hihetném, ha nem a hátára tetoválna, de ez már más téma. A lényeg, hogy az emberek job hijján így probálják a külvilág tudomására adni, hogy ők jól állnak vízöntő energiákkal, illetve azok szerint képzelik életüket.

Ennek a másságnak köszönhetjük a meleg felvonulásokat is. Saját nemükhöz vonzódó emberek mindig voltak, ám ennek felvállalása és néha magamutogató megnyilvánulása ennek a kornak a sajátja.

Iskola példa a másságra a keresztnevek versengése. Néha kicsit sajnálom azokat a gyerekeket, akik teljesen idegen csengésű, visszakérdezésre ingerlő nevet kaptak. Persze tudom, hogy az Imeldák nemzedéke majd lassan eltűnik, és nem lesz exotikusabb név egy Erzsébetnél, Máriánál vagy Lászlónál.

Aztán ide tartozik az egyik kedvencem, a harc a női egyenjogúságért, azaz, hogy mint indivídum a nők is kiemelkedhessenek a társadalomból. Ennek egyik szélsőséges példája a testépítő “nők”. Nem szeretném kinyitni Pandóra szelencéjét az egyenjogúságot illető meglátásommal, csak annyit jegyeznék meg, ki szereti a romantikus gyertyafényes vacsorát délben?…

Rengeteget lehetne még beszéni a vízöntői megnyilvánulások függetlenségi analógiáiról és azok megnyilvánulásairól világunkban. Bízok benne átment a lényege és ti fogjátok felfedezni az összes többit, ami minden nap körbevesz bennünket.

Következő alkalommal az érem másik oldalát fogom megmutatni, ahol a vízöntő, kiszolgáltatosság és közösség analógiáiról ejtek pár szót.

Egy igen régi, és máig megoldatlan gondolatomat szeretném megosztani veletek.

Ahhoz, hogy ezt kifejtsem, egy apró kitérőt kell tennem a gondolat és a teremtés összefüggéseiben.  Azt mondják, az vagy, amit magadról gondolsz. Ezen nem csak az értik a bölcsek, hogy a megnyilvánulásaid harmóniában vannak a belső gondolati képeddel, hanem mindennel, ami körbevesz téged.

Mindennek nem más az oka, mint a gondolat teremtő ereje. Mivel e téren sem tapasztalatom, se hitelem nincsen, fogadjuk el mint axiómát, hiszen a logikája befogadható számomra. Szóval e szerint, képesnek kellene lennünk akár a lottó ötös megteremtésére is az életünkben. Az más kérdés, hogy aki a tudati energiáit ilyen erővel tudja fókuszálni, nem az anyagi gyarapodás fogja motiválni.

Térjünk vissza az alap gondolathoz. Ha tehát valaki sokat mondogatja, sőt még el is hiszi, hogy az élete hasztalan, és őt senki nem szereti, akkor a környezete ehhez a típusú gondolatai energiához fog idomulni. Így aztán a élet tökéletesen visszaigazolja „looser”ünknek saját szerencsétlenségét.

Ebből kiindulva vegyünk egy lányt, akibe kicsi kora óta magyarázzák, hogy te semmire nem vagy jó, csúnya vagy és buta. Ez a lány él, éldegél, és azon kapja magát, hogy a szülőknek nevelőknek igaza volt. Neki tényleg semmi nem sikerül, rá egy fiú sem néz.  Tegyük fel, hogy idővel tudatosul  benne, hogy őt mivel mételyezték, rájön, hogy ezt a sanyarú világot ő teremti maga köré. Rendben ez már egy nagy ugrás. Na de! Mit tehet ez ellen? Ez a minta annyira mélyen ül a tudattalanjában, hogy képtelen szabadulni tőle. Képtelen magabiztosan viselkedni, mert nincs mögötte hit. Nem tud kiállni magáért, mert nem hiszi el, hogy egyenrangú lehet másokkal. Ami pedig az a bizonyos csapda, hogy ezt az élet folyamatosan visszaigazolja. Nem sikerül itt, becsapnak amott. Bár egoval tudja, hogy milyen program működik benne, képtelen felülemelkedni e negatív kép újrateremtésén. Sőt, amikor sikerül is valami, vagy egy fiú szerelmébe fogadja, hogy szerethetőségét visszaigazolva lássa, amikor ennek vége, visszacsúszik az engem nem lehet szeretni állapotba. Hiába a tapasztalat, hogy őrá lehet vágyni, a tudattalan lenyomatot nem tudja felülírni.

Amikor horoszkópot elemzek, látom ezeket a lenyomatokat, azon tűnődök, hogy lehet ezt megoldani. Ez azt is jelenit természetesen, hogy amikor megszületünk, előtte mi már eldöntjük, hogy ezzel „deffektel” indíjuk az életünket.  Nincs ember, aki  ne született volna ilyen programokkal.

Amire inkább válaszolni tudok az a miért: Ezekre a feszültségekre azért van szükség, hogy az egyén egyre különböző szemszögekből ismerje fel önmaga tökéletességét. A példa kedvéért a hitet meg lehet tapasztalni tudósként, papként, katonaként vagy koldusként. Akár egy hegymászó, aki akkor érzi igazán magáénak a hegyet, ha minden oldalról képes annak megmászására. Mi persze nem tudjuk, hogy hányadszorra másszuk azt a hegyet, mert mindig csak az oldalát látjuk. Valójában mindegyik hegymászó énünk végül egyszerre jut fel a csúcsra.

Ennyit a miértről, de a hogyanra nem találom a választ, bár van egy elméletem. Ennek lényege a katarzis. Mivel az emberi lét a szüntelen boldogságkeresésből áll, nincs olyan ember, aki el tudná fogadni, hogy ő vesztesnek született. Ideig óráig jó az önsajnálatban fetrengeni, de egy idő után - és ez a katarzis pillanata - betelik a pohár és minden mindegy alapon az ismeretlenbe vetjük magunkat. Ám ekkor a száz halál helyett pihe-puha baldahinos ágyon landolunk és a Sors kegyeltjeként térünk magunkhoz. Talán ez az a pillanat, ami képes minket kirántani az ördögi körből. Talán…ha így van egyáltalán…