Halál, avagy nincs veszteni valónk
Jan 19, 2010 in Az én utam
Ezt a téma nem is lehetne aktuálisabb, most a tél közepén, mely évszak szimbolikusan a halált hordozza. Bár ha kinézünk az ablakon, a szimbólumok ismerete nélkül is látható, érezhető az elmúlás fagyos lehellete.
A legtöbb emberi fejben a halál fogalma egybe fonódik a visszafordíthatalan, megváltoztathatatlan véggel. A legfontosabb tény, hogy amikor ez a szó elhangzik, az embrek szívébe a félelem költözik. Kevés ember létezik, akinek ne remegne meg a lába és verné ki a víz, amikor meglegyinti a halál szele.
De mitől is fél? Hát az imént említett megváltoztathatatlan végtől. Jó jó, de ássunk kicsit mélyebbre, mi van akkor, ha meghalunk? Mitől félsz valójában? Fáj a halál? Van aki úgy költözik át a túloldalra, hogy nem is tud róla. De még ha fáj is, attól félünk? Ugye nem. Akkor mitől? Nézz magadba és gondolkodj kicsit, ne olvass tovább…
Na megvan? Ugye fogalmad sincs?:-) Csak azt érzed, hogy félsz. Ok, tegyük fel hogy most meghalsz, mi van akkor? Nem tudod, rendben. Akkor mitől is félsz? Nem tudod. Na itt a lényeg. Az ismeretlentől félsz. Ha tudnád, hogy azután Szíriuszon ébrednél egy óriás testében, és kezdődne a következő fejezet, nem félnél. Olyan lenne, mint egy újabb álom kezdete, amiből néha fel kell ébredni.
Nem véletlen, hogy aki már megtapasztalta a halál állapotát és visszatért, már nem fél többé, mert tudja mi lesz. Sőt van, aki várja, mert ennél, ami itt van, neki ott sokkal jobb volt. Neki, nem neked. Te még csak elgondolod, ő már tudja, mert átélte.
Nézzük egy másik oldalról ezt a félelmet. Nem tudod mi van odaát, jogos az érzés, de ekkor megkérdezem: amikor az életedet félted, mitől félsz, mit veszthetsz? Az életedet? Mi az? A tested? Az emlékeid?
Miért van az, hogy az emberek annyira ragaszkodnak e léthez, legyen az bármilyen nyomorult? Hihetetlen milyen helyzetben lévő emberek küzdenek az életben maradásért, mikor sokkal könnyebb volna átengedni magukat a halál megnyugtató ölelésének. Képesek karok és lábak nélkül leélni életet, végtelen szegénységben, nélkülözésben, de még súlyos betegségben szenvedő is mint utolsó szalma szálba kapaszkodik mindenbe, ami reményt adhat. Miért?
Ha nem így lenne, az emberi faj, már nem létezne. Jó, de miért van így? Mert az anyag szintjén a lélek “kódolta” az egonkba a túlélés vágyát. Az élet élni akar, bármi áron. Utat tőr, nem nem ismer meghátrálást, mert ez a természete. Ez a kód ég az emberbe születésekor, és bizosítja, hogy addig legyen e viágban, amíg feltétlen szükséges. Ez még akkor is igaz, ha valaki hisz a reinkarnációban. Amíg az egod ural, az élni vágyás az elsődleges parancs.
Ezt a parancsot csak két dolog képes felül írni, ami valahol egy. Ezek pedig a hit és a szeretet. Most nem a fanatista hitről beszélek, aki a hit nevében robbanta fel magát, másokkal együtt. Az egy másik tészta. Arra gondolok, amikor azt mondod én ezt teszem mert ezt látom helyesnek, és életem Isten, Allah, Sors stb. kezébe helyezem. Ha meg kell halnom, az az ő akarata.
A szeretet nem hiszem, hogy sok magyarázatra szorul. Sok szülő áldozná életét habozás nélkül gyermekéért. Így működik a szerelem is sokszor. Ezek az érzések maguk mögé lökik a jajveszékelő, rettegő egot és azt adják, ami számukra a legértékesebb; az életüket. Ez az önfeláldozás legmagasabb megélése. Amikor az ön, az egó kerül az oltárra.
Népszerű ezoterikus körökben, hogy “Halál? Ugyan már, az csak egy kapu, legalább mehetek a tutiba ebből a szenvedéstől” aztán, amikor valóban zörget a kaszás, akkor tíz körömmel kapszkodik abba a bizonyos kolncba.
Az ego már csak így működig; remekül elfantáziál mindenről, amikor aztán valós helyzetbe kerül rátenyerel a pánik gombra, és beindul az “egot óvjuk meg bármi áron” program.
Az életünkben napi szinten találkozunk a halállal, amikor valamit elvesztünk, amit a magunkénak gondoltunk. Lehet az a pénztárca, a kedvesünk, a büszkeségünk, vágyunk tárgya, vagy a bal vesénk. Ezek a kis halálok, amik szoktatnak a nagyhoz. Bár jobb szó, hogy tanítanak a nagyot elfogadni. Ezért tartja az ősi bölcseség, hogy “Az élet titka a halál előtt meghalni”
A halálról azt mondják, valóban felszabadít, mert az evilági kötődésink, melyek az anyaghoz láncolnak, és melyek a szenvedésinket okozzák, alszakadnak. Ezért sem gondolom, hogy az igazi nehézfiúkat halálbüntetéssel kellene jutalmazni, mikor így annyi szenvedéstől fosztjuk meg őket, valamint elvesszük tőlük a megtérés esélyét.
Itt árulom az én receptemet, amikor a veszteség közelít. Megkérdezem magamtól: “Mondd csak, mit veszthetsz?“ Erre sosem tudok olyan választ adni, amiről ne ismerném fel, hogy csak az ego pánikgombja aktivizálódott. Ehhez persze ismerni kell kicsit az ego működését, de érdemes kipróbálni.
Amíg el nem érjük a halhatatlanságot, azaz képessé nem válunk az örök emlékezésre, a halál fogalmához félelem és fájdalom fog társulni.